Következő élet...

Farkasok Kánaánban

Néhány évvel ezelőtt találtam egy színes metszetet. A 18. század elején készült, Tirolban. Az akkoriban gyakori nemzetkarakterológiák egyike volt. A felső sávban egymás mellett sorakoznak az akkori Európa jelentős népeinek képviselői, nemzeti viseletükben. Baloldalt az országok adottságaira s népeik jellegzetes tulajdonságaira vonatkozó kérdések sorakoznak, s minden nemzet alá be vannak írva a válaszok.

Arra a kérdésre, például, hogy miben voltak gazdagok e kulönböző nemzetek, a spanyolok földjéről azt olvassuk, hogy "termékeny", a franciákéról azt, hogy "gondosan megművelt", a németekéről, hogy "jó", a lengyelekéről, hogy "erdős". A pálmát a magyarok viszik el; az ő földjükről az áll a táblában, hogy: "termékeny és gazdag". S hogy miből van fölöslegük? A spanyoloknak "gyümölcsökből", a franciáknak "árucikkekből", a németeknek "gabonából", az angoloknak "legelőkből", a magyaroknak viszont bőséggel van "mindenből".

Amikor azonban a népek erkölcsi s más tulajdonságaira kerül a sor, a sorrend megfordul. A spanyolok "nagyvonalúak", "tiszteletreméltóak" és "gőgösek". A franciák "könnyelműek", "műveltek" és "fondor-latosak". A németek "jók", "ájtatosak" és "mindenhez értenek". A magyarok viszont: "hűtlenek", "a lehető legkegyetlenebbek", "árulók", "vérszomjasak" - vagyis a lehető leggonoszabbak. Nem hízelgők ránk nézve az állathasonlatok sem. A többiek "elefántok", "rókák", "oroszlánok", "medvék", mi magyarok viszont: "farkasok" vagyunk. A spanyolok "játékkal" töltik legszívesebben az idejüket, az olaszok "fecsegéssel", a németek "ivászattal", az angolok "munkával", mi magyarok pedig: "henyéléssel". S végül is hogyan s hol halunk majd meg? A spanyolok "ágyban", a franciák "háborúban", az olaszok "kolostorban", a polákok "az istállóban", a németek belefulladnak "a borba", az angolok "a vízbe", a muszkák "a hóba". És mi? Mi belepusztulunk a folytonos viszálykodásba, "vagdalkozásba".

Végül is tehát az a kép rajzolódik ki Magyarországról, hogy Európa legtermékenyebb országa, tejjel mézzel folyó Kánaán, ámde lakosai gonoszak, álnokak, izgágák, vérszomjas farkasok. És: henyélnek.

Manapság is gyakran torzképünket rajzolják sokfelé a világban, és torz képünk van magunkról nekünk magunknak is. Már szinte bele se merünk nézni a tükörbe, és eltakarjuk arcunkat akkor is, ha mások tekintenek ránk. De nem vagyunk egyedül ezzel a bajjal.

Csillagsávos lobogók

Még a legnagyobb és legsikeresebb nemzetek is küszködnek önmagukkal. Amerika a világ leghatalmasabb országa, de lakóinak azért nap mint nap szükségük van öntudatuk megerősítésére. Clinton hetente kétszer elmondja, televízióban és másutt, hogy Amerika a világ legnagyobb és legnagyszerűbb nemzete; szombatonként-vasárnaponként milliók szorongatják az amerikai zászlócskákat a futballstadionokban, de lengenek a csillagsávos lobogók úton-útfélen, házakon és középületeken, iskolákban és vásárlóközpontokban, mindenütt, olyan sokaságban, hogy ha nálunk előfordulna ilyesmi, a fél világ nacionalizmust kiáltana. Vagy a németek. Van mire büszkének lenniük. Van mire építeni öntudatukat. A Dürerek és Boschok, Goethék és Thomas Mannok, Beethovenek és Mozartok életművére, Max Planckokra és Heisenbergekre, a Mercedes Benzre és a német márkára, - és mégis kétségbeesnek, összeomlanak, ha a Bayern München kikap vasárnap.

És mi? Hogy állunk mi? Rosszul. Nem érezzük magunkat jól a bőrünkben. Nem hiszünk önmagunkban. Nem hiszünk az országban. Megzavarodott a történeti tudatunk. Összekuszálódott a jövőképünk. Nem leljük honunkat a hazában. Nem találjuk helyünket a világban. Mik azok az értékek, amelyekre fölépülhetne önnön értékességünk tudata? Hol vannak azok a kiválóságok és teljesítmények, amelyek helyet és szerepet biztosítanának nekünk a világban? Letisztult történeti tudattal, higgadt önérzettel, határozott jövőképpel "hegyeket mozgathatnánk meg". Vagy legalábbis javíthatnánk esélyeinken. Mire, milyen alapokra építkezhetnénk?

Katonai vitézség

Évszázadokon át fontos eleme volt ez a nemzeti, vagy legalábbis nemesi öntudatnak és a kifelé sugárzott "országimázsnak". Nem véletlenül. 890 és 960 között óriási csattanással és ajtóstul estünk be Európába. Azt is mondhatnám, hogy történetünk legsikeresebb reklám- vagy PR-kampányai voltak azok a bizonyos hajdani kalandozások. Mert egy csapásra, ha nem is népszerűvé, de legalábbis ismertté tettek minket Európában. Soha nem voltunk annyira ismertek és annyira bent Európában, mint akkor. Azóta se foglalnak minket imáikba -- mint ördögöket vagy angyalokat -- a milánói, frankfurti vagy párizsi anyák.

Nyugat védőbástyája

IV. Béla óta próbáljuk eladni magunkat ebben a minőségben (az oroszokkal, lengyelekkel, románokkal együtt), sikertelenül. IV. Bélát cserbenhagyták, a mohácsi bukás nem jött rosszul nyugati szomszédainknak. Kállaiék 1943-44-s kísérletét a nyugat nem vette komolyan. A késő-kádárizmus ügyesen próbálkozott ezzel a stratégiával, és a nyugat ímmel-ámmal és finnyásan ide is figyelt. De ma már nincs mit kezdeni vele. Pillanatnyilag nincs, aki ellen meg kellene védeni a nyugatot. Inkább mi szeretnénk, ha a nyugat védene meg minket. (Voltak azért nagy és sikeres pillanatai is ennek a szerepnek. Mindenekelőtt a Nándorfehérvári győzelem, de vajon tudja-e még valaki Európában, hogy miért szólnak délben a harangok? 1956-nak is volt ilyen felhangja. És az 1989-es határmegnyitás is e dicső pillanatok közé tartozik, de ami hasznot kipréselhettünk belőle, azt már, azt hiszem, kipréseltük.

Szabadsághősök, forradalmárok

A lengyelekkel együtt meghatározó vonás volt ez országunk arculatán. Rákóczi híre Párizsban is visszhangzott (igaz, jobbára csak ott), a szabadságharc fényei rövid ideig még bevilágították a már újra csendes és sötét Európát. 1956-ban azután újra szabadsághősökként robbantunk be a világ tudatába. Erre a képre és 1956 emlékére még ma is építhetünk. Elsősorban kint, mert az egyébként nagyon is feledékeny világ ötvenhatot még nem felejtette el egészen. Itthon az elmúlt évek politikai gyűlölködéseinek viharában ötvenhat emléke is megzavarodott, de kitisztulhat még, s fontos elemévé válhat majd egy higgadt és méltóságteljes nemzeti tudatnak.

Az államalkotó nemzet

Fontos eleme volt ez is nemesi és nemzettudatunknak. Az egyetlen államalkotásra képes nemzet vagyunk a térségben: még a harmincas-negyvenes években is ezt tanították az iskolákban. Szent István, az Anjou-k, Mátyás, Deákék: valóban államalkotók voltak. De végre már meg kellene hallanunk és értenünk azt is, hogy a körülöttünk élő népek inkább államrombolóknak -- vagy nyugat felöl nézve izgága rebelliseknek -- tartottak minket. Jó lett volna, fontos lett volna 1989-ben váltani. És azt mondani, például, hogy most már inkább Közép-Európa megalkotásában vállalunk szerepet. De ehhez sok jó gondolatra, bátor kezdeményezésre és bölcsességre lett volna szükség. Új politikai elitünk e téren nem állta ki a próbát. Ma már, sajnos, szűkebbek a lehetőségek.

Nagy-Magyarország

Ez a nosztalgia még mindig része nemzeti önképünknek. Valahol mélyen, sokak szívében. Igen, hajdanában, egy-két évig valóban három tenger mosta birodalmunk partjait. Ma az egyetlenke magyar tenger partjait mossuk mi. Bécsnek büszke vára valóban nyögte Mátyás bús hadát, egy-két hónapig, s mi nyögtük Bécs csillogó hatalmát két-három századig. 1867 és 1914 között valóban egy nagy birodalom részesei s társbirtokosai voltunk. Trianon után aztán egyszeriben kis országgá zsugorodtunk. De még hetven év elteltével sem igazán találtuk bele magunkat a kis ország szerepébe. Hangoskodtunk, vagy inkább fejetlenül szaladgáltunk és szaladgálunk védelemért és támogatásért különféle nagyhatalmakhoz. Pillanatnyilag éppen a hatalmas NATO és a gazdag Európai Unió kapuján dörömbölünk, idegesen.

Nem mondom, hogy e stratégiának van igazi alternatívája. De úgy vélem, hogy sokkal több energiát kellett volna s kellene arra fordítani, hogy kis országként is igazán értékesek legyünk a világ számára. S hogy keressük az együttműködés és a szövetség lehetőségeit Európa más kis országaival. Miért nem váltunk az európai kis országok együttműködésének szószolóivá? Képtelenség lett volna? Vagy itt is a gondolat, a kezdeményező szellem, a bátorság hiányzott?

Mártírszerep

Kedvenc és leghaszontalanabb szerepünk a 16. század óta. Rajtunk tatár, török járt; Rákóczi híres jelmondata sebektől vérző mártírként aposztrofálja a magyar nemzetet; az 1920-as és 30-as években plakátok, képeslapok sokasága ábrázolta az országot keresztre feszített Krisztusként; s valljuk be szintén, az ötvenes-hatvanas években is sokan éltük meg sorsunkat mártírként.

Sőt, még ma is próbálkozunk. Panaszkodunk fűnek-fának, és csodálkozunk, hogy senki a füle botját se mozgatja. Sokat ártunk magunknak ezzel az avítt szereppel. Manapság nem a mártíroknak, hanem a győzteseknek áll a világ. A panaszkodás életveszélyes. Problémából a probléma megoldásává kellene válnunk.

Kultúrnemzet

Minden európai nemzet annak tartja magát. Méltán, mert minden nemzet briliáns teljesítményekkel dicsekedhet e téren. A mi teljesítményeink is kiemelkedek, büszkék lehetünk rájuk. De nem föltétlenül jobbak - vagy rosszabbak -, mint más nemzeteké, például a szomszéd népeké, akikkel folyton-folyvást vetélkedünk. Liszt és Bartók nagyszerű zenész volt, de az volt Chopin és Dvorzsák is. Munkácsy és Csontváry remekül festett, de Chagall vagy Kandinsky se volt kismiska. Irodalomban meg talán egy kicsit le is maradtunk, legalábbis ami a világhírt illeti. Ha jól meggondolom, Molnár Ferenc az egyetlen írónk, akit világszerte ismernek a nem-irodalmárok is, s nem tudom, kit tudnánk híresség tekintetében Kafka és Capek, Kundera és Hrabal mellé állítani, hogy csak a cseheket említsem. Erre meg azt mondhatnám, persze, hogy nagy karmesterekben meg tudósokban viszont mi állunk jobban, - és így folytathatjuk a babaruha-vitát egészen ad absurdum. Ahelyett, hogy közösen mutatnánk fel értékeinket a világnak.

Különleges szerepek

Sok szereppel próbálkoztunk már. Voltunk már "kelet népe", mely az ősi Ázsiából hoz valami különleges üzenetet Európának; de az üzenetet útközben elfelejtettük, vagy soha nem is tudtuk. Voltunk már, vágyainkban, "Kert-Magyarország", de a valóságban magyar ugar maradtunk. Voltunk már, álmainkban, "Kelet-Európa Svájca", csak éppen a kicsiségen kívül másban nem hasonlítottunk a modellre. Ajánlkoztunk "kompországnak" is Nyugat- és Kelet-Európa között, csak éppen elfelejtettük, hogy ennek érdekében tenni is kellene valamit. -- Mert ugyan segítettük-e kelet-európai szomszédainkat, a románokat, ukránokat, bulgárokat, szlovákokat közelebb kerülni Nyugat-Európához? Továbbadtuk-e a tudást, amit nyugaton megszereztünk? Építettük-e az utakat, vasutakat kelet s dél felé? Szívesen látjuk-e az onnan idelátogatókat? Kint lobog-e a román, a szlovák, a szerb, a horvát, az ukrán zászló szállodáinkon és fogadóinkon? Ismerjük-e történelmüket, kultúrájukat? Hidként feszülünk köztük és a nyugat között? Vagy akadályként tornyosulunk? (Csodálkozhatunk-e azon, hogy mások nem Kert-Magyarországnak és Kelet-Európa Svájcának tituláltak minket, hanem "dzsentri-" vagy "urambátyám-országnak", "utolsó csatosnak", "cigányországnak", "gulyáskommunizmusnak", nyomorúságos "legvidámabb barakknak"?)

Ki kell találni magunkat

Ahhoz, hogy kedvező képet tudjunk sugározni magunkról, és kedvezőbb fényben láthassuk magunkat, előbb tudnunk kellene, hogy mit akarunk kezdeni magunkkal, milyen üzenetet akarunk sugározni magunkról a világnak. Más szóval: előbb "ki kell találnunk" magunkat. Ahogy más nemzetek kitalálták magukat történetük egyik vagy másik fordulóján.

Magyarországot is kitalálta volt Szent István és tanácsadói köre, kitalálták Anjou királyaink, megpróbálta kitalálni Széchenyi és a reformnemzedék, kitalálták, sorrendben utolsóként Deákék. Azóta? Elvetélt kísérletek és a kommunisták pusztító utópiája. 1990-ben pedig meggyőztük magunkat arról, hogy nem kell, sőt, nem is szabad semmit sem kitalálni. Csak szorgalmasan másolgatnunk kell azt, amit mások másutt már kitaláltak. És most csodálkozunk, hogy a chicagói fogaskerék nem illik össze a frankfurtival meg a milánóival, s hogy csikorog, nyöszörög, rángat az egész gépezet.

A kiválóság szigetei

Hogyan találhatnánk ki magunkat, hogyan találhatnánk meg a helyünket a világban, a világgazdaságban, a világpolitikában? Nem szőhetünk grandiózus terveket. Viszonylag kevésre kell vállalkoznunk, de azt a keveset kiválóan kell csinálnunk. Nem lehetünk elsők mindenben, de a kiválóság szigetévé kell válnunk valamiben.

Nem szerezhetünk babérokat katonai téren. Nem válhatunk gazdasági nagyhatalommá, de még közép-európai kistigrissé is csak nagy üggyel-bajjal tudnánk átvedleni. De mondhatnánk például azt, magunknak és a világnak, hogy kicsi és szegény ország vagyunk ugyan, de a jogrend országa vagyunk, példát mutatunk az egész világnak abból, hogy az emberi és állampolgári jogokat hogyan lehet és kell tiszteletben tartani. -- Ehhez azonban előbb valóban a példás jogrend országává kellene válnunk. Ehhez is kell pénz, de nem olyan tengernyi, mint egy gazdasági csodához. De kell hozzá ész, erő és szent akarat, s ezek ugyanolyan hiánycikkek nálunk manapság, mint a pénz.

Vagy mondhatnánk azt, hogy kicsi és szegény ország vagyunk, de a polgári tisztesség országa vagyunk. Felelősségteljes, tisztességes, autonóm polgárok országa. -- Ehhez azonban, többek között példa kellene, az ország vezetőinek, üzlet-embereinek, közéleti személyiségeinek példamutató tisztessége, gyémánt-keménységű morálja, tántoríthatatlan törvénytisztelete. Ezen a téren szégyenletes kudarcot vallott az új magyar vezető réteg. Legalábbis a társadalom szemében.

Mondhatnánk azt is, hogy a nyitott társadalom országa vagyunk, nyitottak vagyunk minden új eszmére, örülünk a sokféleségnek, nem félünk a mástól, együtt tudunk élni egymással. Ehhez azonban nem elegendő Szent Istvánék vagy Deák Ferencék szép példájának emlegetése. Le kellene győznünk a belénkmaródott előítéleteket, elfojtott gyűlöleteinket, meg kellene tanulnunk emberszámba venni egymást. Ki tegye meg az első lépést?

Mondhatnánk azt is, hogy kicsik és szegények vagyunk ugyan, de a minőség országa vagyunk. Minden, ami a mi kezünkből kerül ki, kiváló minőségű. Ismerve áruinkat, omladozó vakolatú városainkat, lépésben döcögő vasútjainkat, ezt ma még senki sem hinné el nekünk. De már vannak tükörpadlójú gyárcsarnokaink, mindig is voltak takaros konyhakertjeink, vannak már fehér overallban vagy orvosi köpenyben dolgozó szakmunkásaink. A minőség forradalma azonban még várat magára.

(Hadd említsek, zárójelben, egy triviális, de idevágó példát. Az ország külföldi népszerűsítésének vannak már eredményei. De vannak még furcsa megbicsaklásai is. A Newsweek 1995. március 20-i számában például megjelent egy Magyarországot bemutató fizetett reklám "Magyarország: Egy új horizont" címmel. Éles kontrasztban e sokat ígérő címmel, a cikk képanyaga hervasztó. Savanyú és bávatag menedzserportrék merengenek bele a semmibe; csak a MATÁV külföldi partnerei mosolyognak, érthető módon. Iráni fundamentalistának álcázott pénzügyminiszter villogtatja ránk a szemét és bajszát. A magyar távközlést két hangyával, hat delfinnel, egy nyilván nem magyar műholddal és két értelmezhetetlen képpel reklámozzák. Nem tudni, miért, de Magyarország "szépségét, vendégszeretetét és sokféleségét" egy ausztriai kolostor előtt horgonyzó osztrák hajó fényképével szemléltetik. S ráadásul még, pechünkre, a magyar anyagot megszakítva, a középső két oldalon óriási, kétoldalas Opel-hirdetés terpeszkedik, rajta vicsorgó szárított dinoszaurusz fej. Lehet, hogy az Opelnek ez jó reklám, de nekünk semmiképpen sem az.)

Mondhatnánk, vagy mondhattuk volna azt is, hogy Közép-Kelet-Európa központja vagyunk. Európai színvonalú iskoláink nyitva vannak a térség valamennyi diákja előtt, világszínvonalú korházaink kedvezményes áron fogadják a térség betegeit, bankjaink mindenki másnál kedvezőbb feltételeket kínálnak a régió polgárainak, vasutaink, útjaink elröpítik őket Európába, megannyi konferenciatermünk a térség problémáival foglalkozó eszmecseréktől hangos, érdemes utazási irodáinkhoz, biztosítóinkhoz, nemzetközi ügyekben jártas ügyvédi irodáinkhoz fordulniuk, és így tovább. Mondhatnánk mindezt, ha 1989-ben elkezdtünk volna dolgozni ezen a nagy programon. De talán még ma sincs teljesen késő.

Mondhatnánk azt is, hogy a tehetséges emberek országa vagyunk, az új gondolatok országa, vagy, hogy Magyarország Európa laboratóriuma, ahol új, alkotószellemű megoldásokkal kísérleteznek kiváló szakemberek. Mondhatnánk, de nem mondjuk. És nem serkentjük, hanem újra és újra leforrázzuk az alkotókedvet.

Az ország arca

Nem a nullapontról kell indulnunk. Sok és komoly munka folyik egy-egy műhelyben. Minisztériumokban, idegenforgalmi intézményekben, az európai integrációt előkészítő munkacsoportokban. De ha jól látom, hiányzik még a komoly elszánás a kormány részéről. Hiányzik a jól átgondolt, ütőképes program. Hiányzik a műhelyek munkájának koordinálása. Hiányzik a pénz és legalább annyira a jó, az új a hatásos gondolat. Hiányzik az a felismerés, hogy nemcsak kifelé kell mutatnunk új arcot, hanem befelé is: önképünket, öntudatunkat is át kell alakítanunk, pozitívabbra kell hangolnunk. Mert ha csúnyának látjuk magunkat a tükörben, akkor csúnyának látnak majd minket azok is, akik ránk néznek. Hiányzik az a felismerés, hogy önképünknek és az ország arculatának az alakítása mindannyiunk közös ügye. Nem Csáki szalmája.

(1998)
HANKISS ELEMÉR